Mikor meghallottam az ébresztőórám csörgését, pontosabban a zene refrénjét, annyira megijedtem, hogy leestem az ágyról. Nem azért mert annyira rossz... De hajnali hatkor, mikor még a madarak se keltek fel, és te éppen a legszebb álmodat alszod, lehúzott redőnnyel, teljes sötétségben... Akkor kapsz egy enyhe szívrohamot. Sokkal rosszabb, mintha nyakon öntenének egy vödör vízzel!
Fáradtan, és esetlenül keltem fel a földről, hogy kikapcsoljam végre a borzalmasan hangos ébresztő zeném. Végre. Gondoltam magamban.

Botladozva indultam a fürdő felé, hogy letusoljak, ám valamiben felestem útközben. A bőröndök. Egy fél pillanat sem kellet, és máris teljesen ébren voltam. Az a borzalmas érzés ami egy hete kísért, újra rám tört. A „nagy” nap. Ma utazom. A hirtelen felismerés még a zuhanyzástól is elvette a kedvem, de ez nem tartott vissza. A rossz érzésemmel léptem be a forró zuhany alá, és hagytam, hogy a gondolataim ide-oda futkossanak. Felidéztem azt a napot , mikor mindent elveszítettem, és azt is elképzeltem milyenek lesznek az elkövetkezendő napjaim... Nem tudom melyiket utáljam jobban.

Mikor kiléptem a zuhany alól, törölközőbe csavartam a testem, és a hajam is, majd gyorsan fogat mostam, és visszamentem a szobámba. Ezúttal kikerültem a bőröndöket.

Egy kék rövidnadrágot, és egy fehér ujjatlan pólót vettem fel, majd lementem a konyhába, hogy egyek valamit. Mikor elhaladtam apa szobája mellett, kihallottam a horkolását. Még alszik. Végülis neki kevesebb idő kell elkészülni...

Hét órakor, végre apa is készen állt az indulásra, szerencsére időben voltunk. Bepakoltuk a bőröndjeimet a csomagtartóba, és elindultunk a buszállomás felé.

- Muszáj ezt apa? Nagy vagyok már, ellennék otthon egyedül is... Semmi szükség erre.- próbálkoztam, bár tudtam, hiába. Ha egy hét alatt nem sikerült meggyőznöm, nem az utolsó félórában fog sikerülni.

- Ezt már megbeszéltük. Sajnálom kicsim. De hidd el, sokkal jobb lesz mint hinnéd!- és ahogyan én egy hete próbálom meggyőzni, hogy maradhassak, ő egy hete önti belém a lelket.

- Az majd kiderül!- hagytam annyiban.

Mikor megérkeztünk, én kiszálltam a kocsiból és elkezdtem a bőröndjeimet rángatni. A 16-os állásról fog indulni a buszom, szerencsére még nem állt be és, ahogy elnézem lesz ülőhelyem is, mert alig tizenkét ember áll ott. Szerencse, azt hiszem. Apa még adott egy gyors puszit, mondta, hogy vigyázzak magamra, és el is ment. Odaálltam egy néni mellé a sorban és nézelődtem. A tizenkettő (velem együtt már tizenhárom) emberből minimum nyolc 60 felett van...Volt még egy anyuka a kisfiával egy..öö..egy sötét fazon rózsaszín "hajjal" és...és Ő. A nagybetűs Ő. Jó vicceltem, nekem nem ő a nagy "ő"-m, viszont rengeteg lánynak biztosan. Semmi különös nem volt rajta, farmer térdnadrág, tornacipő, egy New Yourk-os fehér felső és egy napszemüveg. A füles a fülében, a táska a vállán. A laza beállására illik az a szólás, hogy: annyira laza, mindjárt szétesik. De mégis.. ahogy ott áll és épp a telefonját nyomkodja, annyira jól néz ki és annyira menő és áááá, azthiszem ha többet találkoznánk lehet beleszeretnék..Úristen miket beszélek?! Úgy átábrándoztam az időt, hogy már a busz is megállt előttünk. Ja és természetesen csak rám vártak.

- Kisasszony felszáll? -mosolygott rám a buszsofőr.

- Haladj már! -szólt valaki az egyik hátsó ablakból.

- Ó. Elnézést, igen felszállok.

Miközben leültem a helyre amit kinéztem magamnak, megláttam ki szólt ki az ablakon... Nem hiszem el. A fiú. Ekkorát se égtem még. Na mindegy. Ez van, úgysem látom többé. Leültem és zenét kapcsoltam a telefonomon. Mármint fülessel. Több mint valószínű, hogy elaludtam, mert arra keltem, hogy valaki a vállam rázza és a busz áll.

-Kelj már fel!

-Mi? Kiaz? Nem apa, még nem.- motyogtam.

-Nem otthon vagy! Kelj fel csipkerózsika, mert lekésem a buszom!- morgott tovább az ismeretlen hang.

Hirtelen kipattant a szemem és felugrottam..ennek a következménye, hogy lefejeltem az engem épp felkelteni szándékozó ultramegahelyes fiút, aki mellesleg beszólt nekem mikor felszálltunk, vagyis tam a buszra.

- Na végre. Léptem szia.- és otthagyott. Hát, ha nem is várt meg, legalább felkeltett...

Kómásan és borzas hajjal másztam le a buszról. Kezdődik szenvedés. Drága nagynéném egy piros kocsinál állt és két kézzel integetett, valószínűleg nekem, ezért felé vettem az irányt. Bepakoltuk a cuccom a csomagtartóba és elindultunk.. hozzájuk. Az út csendben telt, gondolom látszott az arcomon, hogy se a kedvem nem olyan, se beszélgetni nincs kedvem. A táj amúgy gyönyörű. A víz, a madarak, a fák... eszméletlen. Ahogy az ablakon az arcomba csap a friss levegő és a nap miatt fel kell vennem a napszemüveget, egyszerűen csodálatos. Mondjuk ezt meg tudnám szokni. Illetve muszáj is lesz.. Nem sokkal később elértünk egy házakkal borított útszakaszhoz, és még a szám is nyitva maradt. Én ideköltözöm! Na jó, már megint miket beszélek?!

- Tetszik?- zökkentett ki a csodálkozásomból és a gondolataimból a nagynéném, akit amúgy Heninek hívnak.

- Eszméletlen.. vagyis, nem. Egyáltalán nem. De muszáj kibírnom.-sóhajtottam.

- Ha ennyire negatívan állsz hozzá tényleg borzalmas lesz!- mondta halál komolyan.

- Nekem mindegy.- és itt abbamaradt a beszélgetésünk. Talán igaza van. De nem érdekel. Száműztek. Utálnom kell a helyet és mindent ami itt van, vagy ehhez kapcsolódik. Ez a logikus és az elvárt nem? És amúgy sem hiszem, hogy élvezném.

- Megjöttünk!- és a kocsi bekanyarodott egy világoskék házhoz, ahol kinyílt a kapu és beálltunk a garázsba.

- Gyere.- szólt a nagynéném és elindultunk az összes cuccommal a ház ajtaja felé. Hófehér ajtó. Beleszerettem. Ott abban a pillanatban, ahogy megfordultam az utca felé, akkor ott nem volt bennem gyűlölet se negatív érzés se semmi. Ott és akkor. Aztán átléptem a küszöböt és visszatért. A szobám az emeleten lesz. Nem óriási de nem is kicsi. Olyan pont jó. Az íróasztal, mellette nagy tükör, szekrény, és egy ágy.. kb. ennyi. De nagyon otthonos. Saját fürdőm is van. Szóval napi kétszer elég elhagynom a szobát, "reggeliebédnél" (ez olyan délkörül van felkelés után) és vacsoránál, persze akkor is csak addig amíg felhozom a kaját. Dél körül lehet, de nem vagyok éhes. Úgy döntöttem lefekszek aludni. Este hatkor keltem fel, mert valaki épp az ajtóm püfölte. Tudni kell rólam, hogy kelés után rettentő agresszív vagyok...

- Mi a jó k*rva életért nem lehet békén hagyni ha már egyszer alszom?!-keltem ki magamból.

- Sajnálom Sarah de a vacsora tálalva van. Ön rettentően szép mikor káromkodik.- tettetett komolysággal nézett farkasszemet velem egy magas, szexi és helyes fiú, aki tuti biztos, hogy az unokatestvérem: Patrik.

- Haggyál békén! ALSZOM!!- és hozzávágtam egy párnát, szerencsére csak egy párnát.

- Ó tényleg? Meglátjuk!- és rám ugrott. Nem viccelek, tényleg rám ugrott, onnan, az ajtóból. Aztán lefordultunk az ágyról (mivel nem hagytam magamon feküdni, birkózni kezdtünk). De kikaptam. A két csuklómnál fogva tartott a földön és nevetett a szemembe.- Na felkeltél?

- Fel.- elfogadtam, hogy kikaptam és durciztam.

- Kész a vacsora.- engedett el.

Lementünk a konyhába a már megterített asztalhoz és mikor leültem vettem csak észre a velem szemben ülő fiút.

- Dani ő Sarah, Sarah Dani.-mutatott be egymásnak minket Heni.- Mi volt az előbb az a nagy puffanás??-nézett kérdőn rám és Patrikra.

- Nyugi anya semmi különös, csak szórakoztunk kicsit.- és rám kacsintott.

- Ezek a mai tinik.- sóhajtozott DANI. Hat..ömm..oké. A kb 10éves fiú....oooké...

A vacsora nagyon finom volt, bár, hogy pontosan mi a neve nem emlékszem, valami tészta. Patrik rengeteget mesélt, magáról, a családról, Daniról, és Liliről is, aki azért nincs itt mert épp valamelyik barátnőjénél nyaral. Jó neki. Csak a jövőhéten jön. Ismétlem: JÓ NEKI!

Rengeteget aludtam ezért nem voltam fáradt, és mivel Patrik felajánlotta, hogy nézzünk filmet, átmentem hozzá pizsiben a cuccommal.

Kérdezgetett ezt-azt film közben, és a film közepén átölelt a fél karjával én pedig a vállára döntöttem a fejem. Nagyon jól esett, biztonságban éreztem magam, és rájöttem, annyira lehet nem is lesz rossz a nyaram. Ezzel a gondolattal aludtam el, Patrik karjaiban...